Archív

 

Mi történik akkor, ha seggbe lőnek egy számítógépzsenit, aki úgy megsértődik ezen, hogy inkább elbujdokol a világhálón, a felesége pedig egyszerűen hordozhatóvá vált férjével együtt, leköltözik paradicsompusztára, hogy ott öko-bio-világuralmi terveit megvalósítsa? Génmódosított parasztság? Újrahasznosított boros kannával üzemelő kocsmárosné? Nanorobotok szántanak a földeken? Annyi bizonyos, hogy Transzcendens élmény.

 

Kicsit komolyabb vizekre evezve – azért az alap ötlet mégiscsak megérdemli – először is lássuk a forrásokat, és az alapokat amire Wally Pfister filmje építkezik. A transzcendencia egy igen tág jelentéskörrel bíró fogalom, amit szokás még a természetfelettiként is emlegetni. Elsősorban filozófiai és teológiai körökben használatos, illetve persze a különböző tudatmódosítással foglalatoskodó szakkörökön, és hippi dobkörök berkein belül is gyakran előkerül. A latin transcendo igéből származik, és olyan lehetséges valóságra (avagy valóságokra) utal, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie a köznapi értelemben vett határokat. Eközben a film valójában a technológiai szingularitásról szól, amit rögtön az elején le is szögeznek, de kétségtelen, hogy a Transzcendens címnek jobban megteszi.

 

„Technológiai szingularitásnak (röviden szingularitás vagy különösség) nevezzük a tudományos-fantasztikus irodalomban és a jövőkutatásban azt a lehetséges jövőbeli eseményt, amikor az emberfeletti intelligencia megjelenése miatt a technológiai fejlődés és a társadalmi változások felgyorsulnak, olyan módon és sebességgel változtatva meg a környezetet, amit a szingularitás előtt élők képtelenek felfogni vagy megbízhatóan megjósolni. Az esemény a nevét a fekete lyukak közelében létrejövő gravitációs szingularitás analógiájára kapta. A fekete lyukak közelében a jelenleg ismert fizikai modellünk használhatatlanná válik a végtelen nagy vagy nullához tartó mennyiségek megjelenése miatt. Ehhez hasonlóan a technológiai szingularitást megközelítve sem tudjuk az eseményeket előrejelezni jelenlegi jövőmodelljeinkkel.”

 


Innen már láthatjuk, hogy a film remek – bár koránt sem új – témával zsonglőrködik, ám sajnos a feldobott labdák rendre a padlón koppannak. A történet nagy vonalakban a trailerből is átjön, de mivel a készítők szerintem totál hülyének néznek minket, ezért gyorsan le is spoilerezik a befejezés magvát, rögtön a nyitójelenetben…

 

Itt van nekünk Johnny Depp (Dr. Will Caster), a mesterséges intelligenciakutatás egyik legragyogóbb szakértője, akinek a mentora nem más, mint Morgan Freeman (Joseph Tagger), és nem kevésbé okos, ám kissé hideg felesége pedig Rebecca Hall (Evelyn Caster). A jó öreg Will persze hamarost merénylet áldozata lesz, és nem marad más hátra, mint hogy tudatát feltöltsék egy sok ezer magos kvantumszámítógépre (ez a fogalom mellesleg szerintem közel sem azt takarja, mint amit a film bemutat). Ehhez egy már meglévő, ám még fejlesztés alatt álló mesterséges intelligenciát használnak alapul. Így létrejön az első tudattal és önálló akarattal rendelkező mesterséges intelligencia, Mr. MI Depp. Az alapkérdés tehát az, hogy ez az entitás mennyire marad meg régi önmagának, avagy mennyire válik géppé, aminek az adatbázisában ott vannak Will Caster emlékei és tudása. Eztán gyorsan leköltöznek vidékre, és eltelik két év… Na kérem, most akkor az van, hogy többen tudják/látják, hogy Mr. MI Depp már a világhálón fosztogat (köztük a CIA), ám mégis hagyják két évig csendben gyarapodni?

 


Ahogy már említettem, nem ez az egyetlen megválaszolatlan kérdés a filmben. Hiszen rossz gátfutóként, majd az összes akadályban felbukik, vagy csak éppen hogy átesik valahogy rajta. Nehéz, és veszélyes is lenne minden buktatót górcső alá venni (spolier vész), de azért az érzékletesség kedvéért néhányat mégis előrángatnék: Nanotechnológia! Komolyan értem, hogy nagy lehetőségeket rejteget ez magában, de hogy valaki ilyen pofátlanul, egyfajta deus ex machinaként használja, az nem gyengén illúzióromboló. Dr. Will Caster halála túlontúl erőltetett. Persze a történet megkívánja, de lehetett volna ezt okosabban is. Aztán jön a bátorság (botorság) netovábbja, ahogy két kísérleti technológia hibridjére támaszkodva (egy majmon már csináltak hasonlót), egy használaton kívüli tornateremben végrehajtják az „operációt”. A film befejezéséről pedig süt, hogy pusztán a morális elégtétel miatt kellett így véget érnie.

 

A színészi játék többnyire annyira tompán jellegtelen, mintha ők maguk sem értenék mi is történik körülöttük. Morgan Freeman olyan áthatóan érdektelen tekintettel szemléli az eseményeket, mintha annak a biztos tudatában játszana, hogy a következő jelenetben már úgysem lesz benne. Rebecca Hall ugyan próbálkozik, de a forgatókönyv logikátlansága őt is megmételyezi. Olyan hideg akár a férje. Egy percig nem hittem el, amikor azt bizonygatta, hogy ő bizony még mindig szereti Mr. MI Depp-et. Aki látni szeretne hasonló, de működő kezdeményezést az nézze meg A nő (Her) című filmet. Johnny Depp pedig, nahát ő a film nagy részében egy monitorról bámul ránk érdektelenül… Visszasírjuk még Jack Sparrow-t, én mondom. Wally Pfister-ről elég annyi, hogy ez az első rendezése, és ezen az sem segít sokat, hogy Christopher Nolan fegyverhordozója, és operatőri munkáját már több ízben elismerték. Kezdésnek talán túl nagy fába vágta a fejszéjét.

A film mindent összevetve annyira nem unalmas, mint ahogy az alapötlet sem érdektelen, de az egész alakításból hiányzik az erő, a dramaturgiából pedig a logika. Pedig mennyire jó lett volna végigkísérni, ahogy Depp karaktere szolid kis geekből átalakul virtuális főgonosszá (ami jelen esetben egy akkora hatalommal rendelkező lény lehetne, amihez képest a Skynet csak egy béta verzió). De sajnos nem ez történik, mivel az egész annyira sem izgalmas mintha egy Végtelen határok epizódot tekintenénk meg, neves színészekkel megtámogatva. Kár érte.

 

Szabó Tamás
Képek: facebook.com/TranscendenceMovie

Kapcsolódó:

Installált szerelem; A nő (Her) kritika

 

Megosztom.

Szólj hozzá

Le ne maradj semmiről! ;)

Kövess minket facebookon, mert kellenek a
jó arcok!
.
 NOWmagazin.hu